Lucy Kronikai 1

Prológus

Egy poros kis lakás. A berendezés személytelen, csak azok a bútorok voltak benne, amelyeket a tulaj belerakott: mindenféle használt kacat. A telefon megcsörrent. Senki nem reagált rá. Mikor másodszorra csörgött, már valaki megmozdult. A harmadik csörgésre érte el a készüléket.
- Igen?
- Edward?
- Ki beszél?
- Steve. Gyere Texasba, Austinba. Nagy fogás ütheti a markod.
- Vámpír?
- Jobb. A neve Elisabeth Wilson.
A hívó ezzel megszakította a hívást, a fogadó pedig elsétált a telefontól.

Első fejezet

Már esteledett mikor Elisabeth hazafelé tartott az egyetemről. Hosszú vörösesbarna haja a derekát verdeste ahogy sietett felfelé a lépcsőn. Nem figyelt a környezetére, zöld szemeiből sütött egyfajta érdektelenség, és kimerültség. Hosszú farmerét betűrve hordta egy női cowboy csizmába, felül pedig egy egyszerű szürke pulcsit viselt. Mikor odaért a lakása ajtaja elé, kihúzta a kulcsát a táskájából, aztán hátradobta az egyik vállára és már nyitotta volna az ajtót, ha az alapból kulcsra lett volna zárva. Az ajtó halkan nyögve tárult ki, a lakás az éjszakai sötétségbe burkolózott. Elisabeth felkapcsolta a villanyt, de a nappalija nem a szokásos látványt nyújtotta: a kanapéján egy vadidegen ült.
A tejföl szőke hajú, jég kék szemű, körülbelül 25 éves férfi letargikus nyugalomban ült. Előtte a fa dohányzóasztalon már félig elfogyasztott kávé pihent. Mellette kézi pisztoly hevert, szénfekete színű, mint a férfi teljes ruházata. Fölnézett a lányra, szemeiből hűvös nyugalom áradt. Belekortyolt a kávéba, nem szólt semmit.
Elisabeth döbbenten állt az ajtóban, vegyes érzelmek kavarogtak benne. Nem tudta eldönteni, mitévő legyen: Ha megpróbál támadni, a férfi könnyedén lelövi. A saját lakásából mégsem menekülhet el, ráadásul a férfi nyilván őrá várt. Megpróbálta elrejteni az érzéseit, és hűvösen viselkedni:
- Mit akar a lakásomban? – a hangja sokkal vékonyabb és halkabb volt, mint amilyennek szánta. A férfi kiitta a kávé maradékát is, de nem dőlt hátra, hanem könyökeit a térdein pihentette, kézfejei a levegőben lógtak.
- Fel sem tűnt, hogy nyitva van az ajtó. – ezt meg kérdezte, hanem kijelentette. A hangja hideg volt és kemény, mint a tekintete. Határozott volt, mégse hangos.
- Mégis miből tűnt volna fel? Nem szoktak csak úgy betörni hozzám a zárat érintetlenül hagyva, hogy aztán kávézgassanak! – csattant föl ellene a lány.
- Lelőhettelek volna, mielőtt felkapcsolod a villanyt.
- Én pedig most sarkon fordulhatok és hívhatom a rendőrséget!
A férfi válaszképp felkapta a pisztolyt az asztalról, és a lányra fogta. A pisztoly csövére pillantott, és újra Elisabethre nézett.
- Versenyezhetünk, de akár le is ülhetsz. – A lány ezen a ponton jött rá, mennyire gyerekesen is viselkedik. Megszeppenve hallgatott el. Becsukta az ajtót maga mögött, és lassan, félve közelebb sétált. Kényszeresen bámulta a pisztoly csövét, miközben leült a kanapéval szembeni fotelre.
- Mit akar tőlem? – a hangja bizonytalan volt. Nem ment neki a pókerarc, kiült az arcára a félelem. Edward nihilli csöndben figyelte őt, és a pisztolyt ez után se tette le.
- Ha vámpírvadász akarsz lenni, nem futhatsz sírva a rendőrséghez egy egyszerű halandó láttán.
Elisabeth megmerevedett, szemei kikerekedtek. Lehullott róla a pókerarc utolsó maradványa is, de a félelme is eltűnt, csak az egyszerű döbbenet maradt. Honnan tudhatja ez az idegen az ő szíve vágyát? Már nyitotta a száját, hogy hangosan kérdezzen, de elsőre nem találta meg a hangját. A férfi ezen elmosolyodott. A mosolyában volt valami veszedelmesen halálos, de valami örjítően vonzó is. Zavarba ejtő gesztus volt.
- Eleget tudok rólad, Betsy. – a hangja viszont ugyanolyan rideg maradt.
- Betsy? Nem.. az én nevem Elisabeth!.. – ráadásul ez a fickó megtalálta az egyetlen becenevet, amit ki nem állhatott!
- Örvendek, én meg Henry vagyok.
- Mit akar, Henry? Gondolom nem megölni.
- Nem. – nem egészítette ki a válaszát. Ez bosszantotta Elisabethet, bár mennyire tud valaki bosszankodni, akire alig két méteres távolságból egy pisztolyt szegeznek?
- ..hát akkor?
- Segíthetek, ha komolyan akarod. – Elisabeth értetlenül pislogott párat.
- Miben?
Henry bosszankodva sóhajtott egyet, és megdörzsölte a homlokát a pisztoly csövével.
- Tényleg nem forog túl gyorsan az agyad.
- Lehet hogyha a maga lakásába tör be egy fegyveres barom kávét iszogatni majd a maga agya se forog majd gyorsan! – háborodott föl a lány, de azonnal vissza is fogta magát. - A fegyver és segíteni akarás nem zárja ki egymást?
- Nem, ha élni akarsz.
Elisabeth nem tudta mire vélni a kijelentést, ezért úgy döntött, nem foglalkozik vele. – Ne barkochbázzunk, mondja el, mit ak- - nem tudta befejezni a mondatát. Henry hirtelen mozdult meg, és mire felfoghatta volna, mi történik, a pisztoly alig pár centire volt az arcától. A bögre leesett a dohányzóasztalról, a férfi véletlenül felrúgta ugrás közben. Henry egyik lábával a fotel karfáján térdelt, és szabad kezével Elisabeth feje mellett támaszkodott meg. A lány rémületében megmozdulni se mert, csak a pisztoly végtelen sötét csövébe bámult.
- Abban segíthetek, hogy ha más ezt teszi, ne csak bambán bámulj, a halálodat várva.
- Mi? Meg akar.. – szünetet tartott, és fölnézett Henry szemeibe. - ..tanítani lőni? – Hezitált, és csak ez után kezdte végre megérteni a helyzetet. – Steve küldte, igaz?
Henry elmosolyodott, és leengedte a pisztolyt. Visszaült a kanapéra. – Mondjuk.
- Maga.. akkor vámpírvadász?
- Igen.
- És megtanít… megtanít vámpírt ölni?
- Kihúzod a gyufát.
- Most mi az? – Elisabeth fölkelt a fotelból, és gőgösen nézett Henryre – Csak tisztázni akarom a helyzetet!
- Ha ilyen lassú vagy, nem leszünk jóban a tanításod alatt.
- Rakja el azt a rohadt pisztolyt, és meglátjuk, ki a lassú!
Henry felvonta az egyik szemöldökét, és a derekán lévő tokba csúsztatta a fegyvert. Az teljesen belesimult a feketeségbe, képtelenség lett volna ilyen fényviszonyok mellett kiszúrni. Elisabeth így se érezte sokkal nagyobb biztonságban magát, de úgy döntött, ez a legjobb, amit ki tud hozni a szituációból. Hirtelen felrúgta a kis dohányzóasztalt, és rögtön mozdult, hogy leteríthesse a férfit, de az asztallal együtt a kanapéra esett. Henry már nem volt ott.
A lány dühösen kelt föl az ülőhelyről, és nézett körbe. A lábánál érzett egy rántást, és hanyatt a földre esett. Mire kinyitotta a szemeit, Henry már félig rajta feküdt, hogy leszorítsa a testével, közben Elisabeth torkához szorított egy kést.
- Játszadozhatunk így reggelig is. – suttogta halkan.
- Jó.. jó, nyugton maradok. – A lány hangja remegett. Belül már pánikolt a kés keltette hideg érzéstől. Henry bólintott, és fölkelt, eltette a kését is. Nem segítette föl Elisabethet, csak leszedte az asztalt a kanapéról, és visszaült, mintha az csak az ő saját kis helye lenne.
- Szóval visszatérve a tárgyhoz, holnap reggel indulunk.
- Indulunk? Hová? – Elisabeth is fölkelt a földről és visszaült a fotelbe.
- Nevadába.
- Olyan messze? De minek?
- Hogy a helyi vérszívók ne első kézből értesüljenek a legfrissebb ellenségükről.
- Bízhatok magában?
- Azt te döntöd el. – Elisabeth erre hosszan bámult a férfire, de mivel nem lett semmivel se okosabb, elfordította a tekintetét.
- Mennyi időre megyünk?
- Két hónap.
Elisabeth újra odakapta a tekintetét. – Olyan hosszú időre?
- Így is baromira kell majd sietnünk.
Elisabeth elvörösödött zavarában, bár maga se tudta, mitől jött így zavarba. Inkább gyorsan felcsattant.
- Reggelre kész leszek! Addigra jöjjön vissza.
- Hatkor jövök. – biccentett Henry. Fölkelt és kisétált. Elisabeth csak ekkor nézett az órájára. Este 10 óra volt. Felhúzta a lábait maga elé, és átkulcsolta őket. Kellett egy pár perc, hogy összeszedje magát. Az élete mostantól teljesen meg fog változni, ezt jól tudta. De egy ilyen fickó mellett két teljes hónap.. nagyon, nagyon sok.
Végülis össze tudta szedni magát. Az első dolga volt hagyni Steve-nek egy 'kedves' üzenetet, amiben megköszönte a segítséget. Utána pedig még felhívta pár barátját és szólt, hogy néhány hónapra el kell mennie, mert az egyik nagynénjének segítségre van szüksége. Szerencséjére bevették a történetet, hiszen nem tudták, hogy a lánynak nem volt családja, se senkije. Mire Elisabeth végzett a pakolással már hajnali egy óra volt és ígyis úgy érezte, hogy nem gondolt mindenre, bár már volt két összepakolt táskája. Hulla fáradtan feküdt le aludni és nem segített a helyzetén a másnapi korai kelés sem. Az utazásra való tekintettel csak egy farmer shortot és egy topot vett fel sporcipővel és reggel 6kor már megreggelizve és kávét iszogatva várta Henryt, azon a kanapén ücsörögve amiben a férfi tegnap őt fogadta.
Pontnak hat órakor kattant az ajtó zára, és lépett be Henry. Ugyanaz a ruha volt rajta, mint előző nap, de most volt lehetősége a lánynak őt alaposabban is végigmérni. A lábain bakancs volt, valószínűleg acélbetétes. Fekete kordnadrágot viselt fölötte, illetve egy pulcsit és az egészre egy földig érő, szétnyitva hordott bőrkabátot. Furcsa, hogy ennyi ruhában milyen gyorsan tudott mozogni.. nyilván nagyon erősnek kellett lennie. A lány hiába próbálta minél alaposabban végigmérni Henryt, nem tudta kiszúrni egyik fegyverét sem, még azt sem, aminek a helyét biztosan ismerte.
- Indulhatunk? – köszönt Henry.
- Neked ki a fene adott kulcsot? – csattant föl Elisabeth. Még azt is elfelejtette, hogy eddig magázó viszonyban volt a szőke férfivel.
- Volt egy pótkulcs az ajtó mellett.
- Dehogy volt…
- Tényleg? – Henry megengedett magának egy cinikus mosolyt – Akkor lehet, hogy én csináltattam. Indulhatnánk végre? Hosszú az út.
- Hogy az a.. – a lány dühösen fölkelt és kicaplatott a konyhában. Bevágta a kávésbögréjét a mosogatóba, nem foglalkozva azzal, hogy a kedvenc bögréjét ezzel a lendülettel sikerült széttörnie. Nem mintha a közeljövőben lenne rá szüksége. Visszament Henryhez, az egyik táskáját a hátára vette, a másikat a kezébe fogta. – Repülővel megyünk?
- Autóval. – válaszolta a férfi és kisétált. Betta követte, gondosan bezárva maga után az ajtót.
- Remélem közel parkoltál le. Nincs kedvem cipekedni. – megpróbált csevegő hangon beszélni, de még mindig kínosan érezte magát az előző nap miatt.
- Lenn van a parkolóban. – Henry sarkon fordult, és elindult előre. A lány megforgatta a szemeit, és belekapaszkodott a csomagjaiba, majd a férfi után sietett.