Shop Mobile More Submit  Join Login
A Sötétség mindig volt, mindig lesz. Egy örök, állandó tényező, amivel mindig és mindenhol számolnunk kell. Ő is a Sötétségből született.

Még az idők hajnalán történt. Mindenki előtt. Az Úr csendben lépett a Sötétség birodalmára. De az tudta, megérezte. Mindig mindennek tisztában volt, a végtelen birodalmában pillanatok alatt történt a kommunikálás. Mikor az Úr megjelent, azt ő is észrevette, csak még azt nem tudta, hogy van „ő”.

Az Úr elmosolyodott. Kitárta kezeit, és világosságot idézett. A Sötétség megrémült, elmenekült az Úr elől, teret engedve a világosságnak. Két inger is érte a mindenséges Sötétséget, amivel nem tudott mit kezdeni. Valami, ami nem ő, és nem is az Úr. Egy harmadik tényező, amiről eddig mit sem tudott. És az érzelmek. A Sötétség nihilljében fel se merült eddig a lehetősége, hogy lesznek érzések, de nevet kellett adni ennek is. Úgy döntött, elnevezi ezt a félelemnek.

Mikor a világosság kihúnyt, a Sötétség újra közelebb merészkedett. Vádlóan mászott az Úr köré, és rátapadt. Sértődötten vette tudomásul kettejük létezésében e harmadik felet, és így akarta közölni: Köszöni, nem kéri. Az Úr magához ölelte a Sötétség egy részét. A Sötétség nem tudta, ezt mire vélhetné. Nem húzódott el, nem reagált. Az Úr hátrébb lépett, és a Sötétség egy részét is húzta. Addig húzta ezt, míg a Sötétség el nem szakadt, és a tér egy része üres maradt. A Sötétséget sokkolta a tény, hogy valami kivált belőle. Nem érzett semmi mást, csak értetlenséget.

A kis darabka az Úr karjai között kellemetlenül megmocorgott. Hova lettek a többiek? Hol marad a tájékoztatás? Mi ez az új?
A Sötétségen belül ugyanezek a kérdések merültek föl. Hova lett? Mit tapasztal? Miért nem mondja?

A kis darabka újra megrémült. Felismerte a félelmet. Felismerte a tényt, hogy egyedül van. Hiába várná a teljes mindenséget, az már csak ott van, ő pedig itt. Megmozdult. Ez volt az első önálló cselekedete. Az Úr elengedte, és érdeklődéssel figyelte őt. Ő pedig visszanézett. Esetlenül mozgolódott, míg felfedezte, hogy a határtalanság után vannak határai. Öt részre tudta osztani magát. Egy középső rész, amiből két-két, egymáshoz hasonló valami jött ki. Csak késöbb jött rá, hogy egy hatodik része is van, amivel gondolkodik és látja mindezt, de ekkoriban még nem foglalkozott vele.

A Sötétség nem merte megközelíteni azt, ami egykor a része volt. A kis lény bármerre mozdult, a Sötétség kitért előle. Nem hagyta, hogy az áruló vagy az Úr mégegyszer megérintsék. Nem akart többet veszíteni magából. Figyelte a falatnyi semmiséget, ezt a jelentéktelen kis izét, amitől ő már nem nyerhetett tapasztalatot, amivel együtt már nem adhat nevet semminek. Lassan felfogta, hogy a kicsi rengeteg élményt él most meg. Olyanokat, amiket ő maga nemhogy most, talán soha nem fog megélni. És ekkor jött egy új inger. Olyan, mint amikor a nemtetszését mutatta az Úrnak, de ez most mégis más, sokkal erősebb inger. Elnevezték dühnek.

A Sötétség dühös volt erre a kis jövevényre. Dühös volt rá, és az Úrra, dühös volt, amiért kimarad ebből, pedig ő tapasztalatokat akart. Ez pici. Mit árthat? Még elpusztítható. Még nem késő! – Neki akart támadni a picinek, bár ötlete nem volt, mi lehet a fegyvere ellene. A pici azzal a kerekkel figyelte a felé tóduló Sötétséget. Az Úr nyugodt maradt, nem féltette teremtményét. Amint ahhoz hozzáért a sötétség, felvillant a világosság. Sokkal erősebb és hatalmasabb volt, mint eddig. A kicsinek el kellett takarnia a látóit, mert fájdalmat okozott neki a világosság.

A Sötétség sikoltva húzódott el, messzire, nagyon messzire. A világosság már rég kihúnyt, mire a Sötétség visszamerészkedett. Nem tudta bántani a kicsit. Ez csak jobban dühítette, de idővel megtanulta elfogadni ezt. Amikorra visszamerészkedett, a kicsi már kíváncsi lett a Sötétségre. Meg akarta markolni, tapintgatni a két közelebbijével. Amikor kinyúlt, érintése a semmibe nyúlt. A Sötétség nem engedte az érintést, kényes volt a megmaradt  részeire.

Az Úr közelebb lépett, és magához vette a kicsit. Az hozzá bújt, és azonnal elaludt. Az Úr megsimogatta a jövevény kerekjét, melyet késöbb fejnek hívtak. Megringatta, és bár halkan suttogott, a Sötétség minden része hallotta, mikor annyit mondott:

- Legyen a neved ezentúl Fény.
Helyesírásért nem vállalok garanciát, angol a Wordöm.
Ellentétek Végzete szerinti Teremtés-sorozat első (és egyben legrövidebb) része. Folytatás majd ha hazajöttem Balatonról :)

Fény @ :iconnura-w: & :iconmeroko-momoko:
No comments have been added yet.

Add a Comment:
 
×

:iconnura-w: More from nura-w


More from DeviantArt



Details

Submitted on
July 2, 2009
File Size
6.3 KB
Thumb

Stats

Views
152
Favourites
0
Comments
0
×